Sri Sathya Sai Baba - Dhyana Vahini
|
|
| Gondolatok a Meditációról | |
|
|
|
|
{Letöltés .doc formátumban} DHYANA VAHINI ELŐSZÓ Egyedi lehetőség Bhagavan Sri Sathya Sai Baba kortársának lenni, mert minden szava magának az Úrnak a szava. Baba könnyen elérhető, és szívesen fogadja a hívő lelket, akár fizikai nehézségek nehezítik az életét, akár a szellemi zavarodottság állapotában van. Baba eljövetelének célja - az erkölcs, az Isteni Törvények (Dharma) visszaállítása az emberi kapcsolatokban. A lelki gyakorló szívébe bátorságot plántál; az aszkéta Száduk szívét megtisztítja. Misszióját már 14 évesen elkezdte, mikor magát Shirdi Szentje - Sri Sai Baba - új eljöveteleként azonosította, összhangban a szent ígéretével, aki azt mondta, hogy 8 évvel Mahasamadhiba lépése után - fizikai teste halála után - visszatér a földre, hogy befejezze munkáját. Bhagavan Sri Sathya Sai Baba, tudományos úton nem megmagyarázható csodákat visz véghez, anélkül, hogy képességével a legcsekélyebb módon is kérkedne. Isteniségét így nyilvánítja ki. Tanácsot ad, vigasztal és kegyet oszt, de mindenek előtt bátorítja a tétovázó lelki keresőt, hogy egyenesen Felé haladjon, mert Sai az Abszolút, a Végső Cél. Minden szava, amit kimond vagy leír, fontos (Mahavakya). A könyv 7. kiadása, minden lelki gyakorló számára felbecsülhetetlen értékű tanácsait, angol fordításban tartalmazza. Az eredeti Telugu cikksorozat először a Sanathana Sarathi folyóiratban került publikálásra. Baba Telugu nyelvű beszéde édes, egyszerű, egyenesen a szívhez szól. Az angol fordítás is előhozza az eredeti szöveg nektárának édes ízét. Akik nem elég jártasak a Teluguban, egyszerűbb, ha az angol kiadás által mutatott irányításra figyelnek. Ezért adjuk közre e könyvet az Isten felé törekvők számára. Sikerre számíthat a lelki gyakorló, ha elolvassa és követi Baba tanítását. Szvámi Kegyelme vezessen Szent, Isteni jelenlétébe. N. Kasturi A Sanathana Sarathi szerkesztője DHYANA VAHINI Gondolatok a Meditációról Az ember születésétől haláláig folyamatosan cselekszik, attól a pillanattól, hogy fölébred, míg el nem alszik. Nem ülhet csendben, cselekvés nélkül. Senki sem cáfolhatja ezt az állítást. Aki megfigyeli, világosan láthatja, milyen cselekedetekkel foglalja el saját magát. Csak kétféle cselekvés van: 1. Érzéki vagy megkötő tett (vishaya karma). 2. Megszabadító tett (Sreyo karma). A kettő közül a megkötöző tettek, ellenőrzés nélkül terjednek ma szerte a világban, s ennek következtében a bánat és a zavarodottság egyre növekszik. A megkötöző tettek útján az elme békéje és boldogsága nem érhető el. Ellenben a legegyszerűbb megszabadító tett is örömet és szerencsét hoz, Boldogságot ad a léleknek (Athmananda). Ez a Boldogság nincs kapcsolatban a fizikai, testi örömmel. A helyes és igazi út, mikor a tettek tán külsődlegesek, de a belső felé irányulnak. A megkötő tettek (vishaya karma), mind kapcsolatban vannak a fizikai tárgyakkal, tevékenységekkel. Általában összefüggnek az eredményre vágyakozással. Ez a sikerre, nyereségre sóvárgás az embert az „én” és „enyém” ingoványára vezeti, a vágy és mohóság démonához. Ha az ember ezt az utat követi, hirtelen fellángolás jelentkezik benne, mint mikor tisztított vajat (ghee) öntenek a szent tűzbe. Ez a hozzáállás az érzékek tárgyait (vishaya) tekinti elsődlegesnek; ami ugyanolyan, mintha mérget (visha) akarnánk magunkhoz venni, élelem helyett. Ugyanakkor, aki úgy tevékenykedik, és úgy foglalkozik az érzékek tárgyaival, hogy közben nem érdeklik a következmények, nem csak az „én” és „enyém” érzés felett győzedelmeskedik, akárcsak a vágy és a kapzsiság fölött, de távol is kerül ezektől az ártalmas jellemzőktől; amik többé sosem okoznak neki bajt. A megszabadító tettek (Sreyo Karma) tiszták, hibátlanok, önzetlenek és megingathatatlanok. A Githa kidolgozta azt a fajta cselekvési módot, jellemet és tulajdonságot, amelyben fel sem merül a tett gyümölcsének gondolata (Nishkama karma). Eme önfegyelem gyakorlása magában foglalja az Igazság, Erkölcs, Béke és Szeretet (Sathya, Dharma, Santhi, Prema) fejlesztését. Mi másból nyerhetne több örömet és gyönyörűséget az ember, mint az Úr Nevét ismételve? Az eredmény és a siker hajszolásának hiánya megadja a teljes elégedettséget. Ha bárki e szent útra lép, az Úr maga ad meg neki mindent, amire szüksége van, mindent, amire rászolgált, és mindent, ami az elmének békét ad. Mindent ajánlj fel az Úrnak, a következményekre és sikerre irányuló legcsekélyebb vágy nélkül. Ez az, ami valóban teljes örömet terem, ez a legkönnyebb módszer. Hazudni és az erkölcs (Dharma) ellen cselekedni igazából nagyon nehéz. Igazat mondani, és erkölcsös úton járni sokkal könnyebb. Nagyon kellemes dolog igazat mondani; mindent elmondani, ahogy van. Az embernek egy pillanatig sem kell gondolkodnia azon, mit hogyan mondjon. Ha hazugságot akar kimondani, a valótlant kell megteremtenie. Ezzel fejest ugrik a félelembe és fantáziálásba, a nyugtalanság és aggodalom légkörébe. Ezért a megkötő tettek (vishaya karma) helyett, amelyek csak bajt és nehézségeket okoznak; kövesd a megszabadító tettek (Sreyo karma) útját, a Lélek Boldogságának útját, (Atmananda marga) ami igaz, örök és szent. A legjobb mód erre, az erkölcsösség (Dharma). Ma az emberek új, mérgező eszméket találnak ki, és azon vitatkoznak, hogyan és miért kell meditálni (Dhyana). A vitatkozók azonban sohasem ismerték a meditáció ízét. Nem tapasztalták meg tisztaságát. Ezért oly gyakori a meditáció bírálata, a kritika és a cinikus gúnyolódás. Az a szándékom, hogy őket is tanítsam, ezért beszélek az Erkölcsről (Dharma). A világon mindenki két különböző természettel bír: külsővel és belsővel; kétféle módon viselkedhet. E viselkedési módokat mindenki ismeri, bár általában nyilvánosan nem mutatja. Ha az ember elveszti kevéske, világban szerzett örömét, aggódni kezd. Aggaszthatja például a viszály a családban. Ha fizikai nehézségek és bajok üldözik, ha akadályokkal találkozik, elveszíti belső békéjét. Hogy egy példával illusztráljam mondandómat, nézzük a szekeret. A szekér nem megy magától; ugyebár? Csak akkor megy biztonságosan, ha két ökröt fognak elé; ha ezek az ökrök be vannak tanítva a kocsihúzásra, és ha az úton maradnak, miközben előre haladnak. Ha az ökrök nem ismerik a szekérhúzás módját, ha nem az úton járnak, ha sosem lépnek ki az árnyékukból, vagy ha csak körbe-körbe járnak a rúd körül, amihez kötve vannak, nem beszélhetünk előrejutásról. A szekér sorsa így csak bánat, szomorúság. A belső tudat (Anthah-karana) sem mozog magától, csak a „külső ökrökhöz”, az intelligenciához (Buddhi) és az elméhez (manas) kapcsolódva tud előre haladni, nyomukat követve. Ezért még az utazás előtt az „ökrökkel”, az elmével és intelligenciával tisztázni kell az utat és a célt, „falut”, ahova a belső tudat (Anthah-karana) el akar jutni. Meg kell tanítani az elmét és az értelmet a szükséges, a kiszemelt irányba haladni. Ha ez megtörtént, az utazás könnyű és biztonságos lesz. Ha az „igába fogott állatok”, elme, intelligencia, nem ismerik az utat, az Igazságosságot, Erkölcsösséget, Békességet és Szeretetet (Sathya, Dharma, Santhi, Prema), ha sosem jártak ezeken az utakon, a kocsi, a belső tudat (Anthah-karana) bánatra jut. Még ha ösztökélik is az elmét és az értelmet, ezek inkább az ismerős csapást választják, inkább a szokott mocsarat, sarat tapossák; a zűrzavar, jogtalanság, kegyetlenség, fegyelmezetlenség és hamisság útját. Milyen utazás lesz ez? Vajon hová vezet? Ezért az intelligencia, értelem és az elme, művésze kell legyen a kocsihúzásnak, annak, hogy igavonóit állandóan az úton tartsa. Ehhez segít hozzá Isten neveinek ismétlése (Japam) és a meditáció (Dhyanam). Az embert kétségbeesés és vereség érzése tölti el, ha a belső tudat (Anthah-karana) csökönyös és álhatatlan, ami abból származik, hogy a belső tudat (Anthah-karana) képtelen az értelem és az elme vezetésére, akárcsak a Japam és Dhyanam használatára, ami az úton tarthatná a „kocsit”. Ilyenkor az elfojtott és ellenőrzés alatt tartott, de ellentétes vágyak, megfertőzik az ember elméjét. Az elmének az irányra kell összpontosítania. Az embernek a maga elé állított cél felé kell haladnia; határozottan, erejét nem kímélve. Ha így tesz, nincs erő, ami visszafordíthatná, és biztosan eléri a kitűzött célt. Ha a csökönyös elme, ami mindenfelé elkóborol, fejest ugrik az Isten nevén elmélkedésbe, a hatás olyan lesz, mintha nagyítóüvegen keresztül vizsgálnánk a napsugarakat. Mint ismert, a sugarak koncentrálása felébreszti a lánggyújtó, égető erőt. Hasonlóképpen, ha az értelem sugarai és az elme érzései egyetlen célra összpontosulnak a Lélek „nagyítólencséjének” segítségével, ez felébreszti az Isteni Ragyogást, felperzseli a rosszat, és megvilágítja az Örömet. Az ember csak úgy képes sikert elérni a munkájában, foglalkozásában, ha erőfeszítéseit koncentrálja. A legkisebb feladat elvégzéséhez is szükség van koncentrációra. A legmakacsabb, legmegoldhatatlanabbnak tűnő problémák tántoríthatatlan törekvést teremnek. Az embernek korlátlan ereje van. Egyetlen emberből sem hiányzik ez az erő. Az ember mégis elvéti az utat, mert nincs ennek tudatában. Hogy megszerezze, elnyerje ereje tudatát, a szentek, jó emberek társaságához kell csatlakoznia, igyekeznie kell a lelkigyakorlatban (Sadhana), valamint Isten neveinek ismétlését (Japa), és a meditációt kell gyakorolnia. Mi haszna a bőséges élelmiszer készletnek, ha nem tudod, hogyan főzz a rendelkezésre állókból ízletes ennivalót? Az emberben megvan minden, ami a fennmaradáshoz és fejlődéshez szükséges, de könnyedén elveti ezeket az eszközöket; és kihasználatlanul hagyja, mert nem tudja, hogyan fordítsa saját hasznára. Az embernek keresnie kell a módját, hogy meglássa és megértse az Egyetemes Erőt (Sakthi), az Egyetlent, a második nélkülit, ami Alapja a körötte lévő világnak; minden Név és Alak sokféle megnyilvánulásának. Az elme mindig kifelé, a „tangensen”, érintőn repül. Meditációnak (Dhyanam) nevezik azt az eljárást, ami az elmét megtanítja a koncentrációra. Az Isteni Lélek (Paramathma) felőli meditáció eredményeként, az elme visszavonul az érzékek tárgyától, az érzéki világtól. Ilyenkor az értelem (Buddhi), intelligencia kimutatja, bebizonyítja fensőbbségét és utasítja az elmét (manas), hogy ne engedjen az érzéseknek, csak a Legalapvetőbben gondolkozzon. Ha az elme az alapvető Igazságot megismeri, nem tudja többé megcsalni az igaztalan, hamis, lényegtelen, elenyésző, múlandó. Másfelől az elme megismeri a kivirágzó örömet, Boldogságot és Igazságot, és többé nem hat rá a bánat, szomorúság. A Természet (Prakriti) és az Életlevegő (Prana) elpusztíthatatlan, nemde? Így minden, ami e kettő keveréke, új értéket foglal magába. Ha az ember az elmén és az értelmen keresztül megismeri a Lét-Tudatos-Boldogságát, és megtisztul, átalakul a meditáció által, élete újfajta sugárzást mutat. A gyümölcs íze akkor válik nyilvánvalóvá, ha az egészet elfogyasztjuk, ha nem hagyunk belőle semmit. Az ember, ha felfedezi a meditáció ízét, elveti minden kétségét; minden vitát fölöslegesnek tart; és teljesen belemerül a meditáció állapotába. Kezdj tehát meditálni most! A meditációt lelkesedéssel kell végezni, teljes hittel és gondossággal, szigorú összhangban a lefektetett tanokkal. Ennek eredményeként a meditáció megad minden boldogságot, és minden győzelmet, még az Úr látását is. A meditáció kapcsolódik mind a Vedantha tudományához, mind a Természettudományhoz. E kettő csak egyetlen tekintetben különbözik. A Természet tanulmányozói az élettel kapcsolatos dolgokkal foglalkoznak; a Vedantha tanulmányozói az Élet alap-igazságába merülnek bele. Az ember mindkettőhöz kötött. A természet a szubjektum-objektum, a belső és a külső kapcsolatához (Vishaya) tartozik. A Vedantha Istenre (Swarupa) vonatkozik. Ha az ember arra vágyik, hogy külsőleg és belsőleg egyaránt Ragyogássá változtassa életét, a legmegfelelőbb lelkigyakorlat, amit felvehet - a meditáció. A meditáció módszere: A helynek kicsit magasabban kell lennie, mint a föld szintje, úgy 3-6 cm-rel. Tégy le egy Durbha fűből készült szőnyeget a kiszemelt helyre, teríts rá őzbőrt, arra pedig egy fehér anyagot. Erre ülj le, és vedd fel a lótuszülés (padmasana) pozíciót. A jobb lábfej legyen a balláb fölött, a bal lábfej a jobb fölött. A kéz ujjai legyenek összezárva. A kezek legyenek a test előtt. A szemek legyenek félig vagy teljesen csukva. Az elme üzenetei által lazítsd el nyakad, vállad, kezed, mellkasod, állkapcsod, gyomrod, ujjaid, hátad, combod, térded, vádlid, és a lábfejed. Ezután meditálj a számodra legkedvesebb Néven és Formán, az OM használatával. Míg ez történik, az elmének nem szabad elkalandoznia, vándorolnia, hanem stabilnak és csendesnek kell lennie. Ne merüljenek fel gondolatok a múlt eseményeiről, nyoma se legyen gondolataid, érzéseid közt a haragnak, gyűlöletnek, sem szomorú emlékeknek. Ilyenek nem megengedettek, mert akadályozzák a meditációt. Még ha ilyenek fel is merülnek, erővel űzd el a gondolatot. Hogy e félrevivő gondolatokat, érzéseket megakadályozd, olyan gondolatokba kell merülnöd, ami táplálja a meditáció iránti lelkesedést. Természetesen ez eleinte nehéz. A meditáció legmegfelelőbb ideje a hajnal előtti csendes időszak, úgy 3-tól 5-ig. A meditáló 4-kor ébredhet. Először az alvást kell legyőzni. Ez nagyon fontos. Az idő ne változzon, az ébresztőórát állítsa be 4 órára. Ha az álmosság továbbra sem múlik, hideg vízzel meg lehet mosdani. Fürdés nem szükséges, csak akkor, ha az álmosság még mindig gondot okoz. Kövesd a meditáció útját szigorúan. Így nagyon gyorsan lehetővé válik az Úr Kegyének elnyerése. A lelki gyakorlók az egész világon gyakorolják Isten Nevének ismétlését (japam) és a meditációt, de először az embernek ezek célját kell tisztáznia. A célok tisztázása nélkül az ember azt hiszi, hogy a lelkigyakorlatok világi vágyait elégítik ki, az objektív, fizikai világgal kapcsolatosak. Azt gondolja, azt reméli, hogy a japam és a meditáció értéke az érzékek nyereségében van. Ez komoly hiba. A japam és meditáció arra való, hogy általa az ember egyetlen pontra összpontosított figyelmet nyerjen, ami az Úrra irányul; elvesse általa az érzéki ragaszkodást, kapcsolatokat, és hogy elvesse mind, az érzékek tárgyai által nyerhető örömet. Az elme nem kalandozhat szabadon, válogatás nélkül mindenfelé, mint a légy. A légy az édesség- és húsboltokban lakik, a szemeteskocsi után repül. A légy - mivel ilyen elmével bír - elgondolható, hogy felfogva az édességbolt édességét, és a szemeteskocsi számára vonzó illatait; nem hagyja el egyiket sem. Meditáció az, ha az elmét épp e tanításban részesítik. Lássuk a másik típust, a méhet. A méh csak az édességgel kerül kapcsolatba. Csak olyan virágra száll, amiben nektár van, más helyek nem vonzzák, másfelé sosem jár. Az embernek is fel kell tehát adnia valamennyi hajlamát az érzéki vonzódáshoz; a vonzalmat a hamisság, múlandóság szemetes kocsijához, és amennyire csak lehetséges, elméjét a szent dolgok felé kell irányítania, ami az Úrral kapcsolatos édességet és örömet terem. Ehhez természetesen idő is kell. Az időtartam a gondolatok, szavak és tettek aktivitásától függ, mint ahogy az indítékoktól is, amelyek a tetteket hajtják. A megfontolandó lényeg, hogy a meditáció eredménye nem függ attól, mennyit költ az ember az Úrhoz imádkozásra, nem függ a meditációban töltött évek számától; sem a szabályoktól, előírásoktól és reguláktól, amit a meditáló követ; ahogy az imádkozás gyakoriságától, és az imádságok számától sem. Függ attól, hogy az ember milyen elmével imádkozik, milyen türelemmel várja a meditáció eredményét, milyen mértékű összpontosítással - egy pontra koncentrálással - imádkozott az Isteni Boldogságért, állandó önmagára figyeléssel, de fáradság nélkül; függetlenítve magát a világi boldogságtól; nem is gondolva vágya teljesülésének kérésére. A meditáció az ember feladata. Ha az ember mélyen megvizsgálja, mennyire sikeres az én eszméjétől való megszabadulásban, megmérheti saját előrehaladását. Ne számláld a szabályokat, az időt, amit meditációval töltesz, sem a költségeket, amit rá fordítasz, mert ezek a dolgok kizárólag az objektív, fizikai világhoz tartoznak. Ezekre figyelve meditációd sosem fog elérni a szubjektív, belső, szellemi-lelki mezőkre. A japam és a meditáció sosem ítélhető meg a puszta külsőségek alapján, csak belső hatásai alapján. Mindkettő lényege, kapcsolatuk a Lélekhez (Athma). A lélek halhatatlan tapasztalata sosem keverhető össze az időleges világ alacsony aktivitásával. A világi tettek rászolgáltak arra, hogy kerüljük őket. Ha helyt adunk meditációnkban világi tetteknek, ha ingadozunk a türelmetlenség és a restség közt, ha mindig aggódunk, azon gondolkodva: ”Miért nem jött még el, miért nem értem még el, amit akarok?”, akkor Isten nevének ismétlése (Japam) és a meditáció szándéka a nyereség; egyik szemed mindig a gyümölcsön függ. A japam és meditáció egyetlen gyümölcse a beszélgetés a belső és a külső arc között, miközben az ember szeme befelé fordul. A belső szem látja a lelki Boldogság Valóságát. Ezt az átalakulást az embernek mindig aktívan és reménykedve kell várnia, függetlenül az eléréséhez szükséges időtől és a nehézségektől, amik közben előfordulhatnak. Az embernek várnia kell, hogy Isten Kegye alászálljon. Ez a türelmes várakozás része a meditáció hevének (tapas). Az aszkézis (tapas): botlás nélküli ragaszkodás a fogadalomhoz. Háromféle úton léphet a kereső a meditáció útjára. Ezek a Szent út (Stahwika marga), a Tettek útja (Rajasika marga) és a Restség útja (Thamasika marga). A szent út – Sathwika marga – azt jelenti, hogy az ember Isten Nevének ismétlését és a meditációt (Dhyanam) kötelességének tekinti és érte bármilyen nehézséget elszenved. Eme úton az embernek teljes meggyőződése, hogy a világon minden káprázat, látszat, illúzió. Ezen az úton haladva az ember mindig, minden körülmények közt egyedül csak jót tesz. Vágya kizárólag mindenki, minden élőlény, minden létező jóléte. Mindig szeretettel fordul mindenki felé. Idejét megszakítás nélkül az Úr felől meditálással, az Úrra gondolva tölti. Nem vágyik a japam és meditáció semmilyen gyümölcsére; mindent az Úrra hagy. A tettek útján - Rajasika marga - az ember minden lépését tettei eredményéért teszi. Ha a várt, sóvárgott eredmény nem érhető el, a lelki gyakorlót fokozatosan legyőzi a fegyelmezetlenség, ernyedtség és undor, kedvetlenség és fáradtság. A japam és meditáció lassan szárazzá válik. A restség útja –Thamasika marga – a legrosszabb. Az embernek, aki ezt az utat járja az Úr, csak veszély esetén jut eszébe, vagy ha szenved, ha veszteség vagy fájdalom kínozza. Csak ilyenkor imádkozik, és tesz fogadalmat valamilyen szertartás elvégzésére (puja). Ilyenkor felajánl valamennyi élelmet; vagy felajánlja, hogy templomot épít az Úrnak. Latolgatja a felajánlott élelem mennyiségét, amit majd az Úr lába elé helyez, számlálja a leborulást, amit az Úr előtt végez, és számolja, hányszor járja körül a templomot. Ezek mértékében kéri és várja el a jutalmat. Azok értelme, intellektusa és elméje, akik a meditációnak ezt a fajtáját teszik magukévá, sosem lehet tiszta. Ma a legtöbb ember csak a tettek vagy a restség útját követi Isten nevének ismétlésében (japam) és a meditációban. E kettő igazi célja azonban az elme és az értelem megtisztítása. A megtisztulás eléréséhez vezető úton az első, a szent meditáció. Ha az elme és az értelem megtisztult, a Lélek megértésének fényével ragyog. Akiben a Lélek megértése ragyog, azt Rishinek, Bölcsnek nevezik. „Brahmavid Brahmaiva bhavathi”: a Lélek ismerője magává a lélekké válik. Az élet célja - ami az életet értelmessé teszi - a személyes lélek (Jiva) alapjának, a Léleknek (Athma) megértése. Az ember belső érzései nyilvánvalóvá válnak testtartásából. A test állása, külső megjelenése segít felfedezni ezeket az érzéseket. Közeli és kölcsönös kapcsolat van az elme és a test megnyilvánulása, valamint a viselkedés, hozzáállás között. Vegyünk egy példát: A szorosra húzott derékszíj, felhajtott ingujj és ökölbeszorított kéz nem épp a szeretet és az odaadás megnyilvánulása. Mutathat-e haragot, gyűlöletet, kegyetlenséget a behajlított térd, a félig zárt szem és a fej fölé emelt, imára kulcsolt kéz? Ezért mondták az ősi Bölcsek (Rishik) a lelki gyakorlóknak (sadhaka), hogy a japam és a meditáció alatt megfelelő pozíciót kell felvenni. Ezáltal – mondták – ellenőrzés alatt tartható a csökönyös, öntörvényű elme. Természetesen a gyakorlott tanítvány (Sadhaka) számára a meditáció bármilyen pozícióban könnyű, de a kezdőknek e szabályok még alapvetően fontosak. A végrehajtandó testi és elmebeli gyakorlatok csak később hagyhatók el, ha már az Igazságot, az Örök Lelket elértük. Addig következetesen kell végezni a lelkigyakorlatokat. Amíg a meditáció célját el nem értük, követni kell a testhelyzetek jól megalapozott szabályait. A tanításnak ehhez ragaszkodnia kell. Elérve a célt, ha az elme (manas) és az értelem legyőzetett és uralom alatt áll, az ember bárhol van, meditációba merülhet - ágyban, széken ülve, egy sziklán vagy akár szekéren. Ha egyszer megtanulsz motort vezetni, bármilyen úton képes vagy vele menni, bármilyenek is az útviszonyok, a feltételek. De amíg csak tanulsz, magad és mások érdekében nyílt, üres utat kell választanod, és követned kell bizonyos alapelveket, az egyensúly megtartására. Ez mind alapvetően fontos. Hasonlóképpen, akik a meditáció lelkigyakorlatával foglalkoznak, bizonyos tanmenetet kell követniük, amin nem lehet változtatni. A tettek és restség útja (rajasika-, thamasika marga) nem tekinthető meditációnak. Az a legjobb, ha a lelkigyakorlat teljes mértékben a szent úton (sathwika marga) jár. Nehéz a dolgokat szavakkal leírni, és unalmas is lehet. A tetteken keresztüli bemutatás könnyebb és élvezetesebb. Az ember jobban megértheti a lényeget, ha végzi a meditációt, mint ha csak beszélnek neki róla. A meditáció milyenségére vonatkozó leírásokat Nekem sem könnyű elkészíteni, és neked sem könnyű elolvasni. A meditáció által az ember eléri Isten megtapasztalását, és megérti a benne rejlő Isteni Lelket (Athma). A meditáción keresztül a lelki gyakorló képes megszabadulni a tudatlanságtól, képes rétegről-rétegre levetni a tudatlanság burkait. Visszavonja érzékszerveit a tárgyakból nyert tapasztalatoktól. Egyedül e szent cél elérését kitűző eljárás szolgált rá a meditáció névre. Ezért az embernek fel kell szerelkeznie jó szokásokkal, önfegyelemmel és magasrendű, nemes eszmékkel. Teljesen le kell mondania a világi dolgokról, és világi vonzódásokról. Minden helyzetben lelkesen és örömmel eltelve kell viselkednie. Bármit tesz az Istennek szentelt, az ne a megélhetést szolgálja, hanem a Lélek Boldogságának (Athmananda) elérését. Gyakorolja a megfelelő üléspozíció (Asana) felvételét, hogy megszüntesse a testben a feszültséget, és hogy az elmét megszabadítsa a test súlyának és nyomásának hatása alól. Ez az, ami megérdemli a szent meditációs gyakorlat (Sathwika Dhyana Sadhana) nevet, amiben az önfegyelem nagyon fontos. A bajok és gyötrelmek, amik kísérletezés közben jelentkeznek, elpusztítják az elme nemkívánatos tevékenységeit, amik meg is szűnnek a leírt szigorú szabályok alkalmazásával. Már csak az van hátra, hogy a lelki gyakorló vegye fel e szabályokat jelenlegi gyakorlatába. Még a leghatékonyabb gyógyszer sem gyógyíthatja meg a beteget, ha nem veszik be. A gyógyszert a kezelő által gondosan megállapított időbeosztás szerint, apránként be kell vennie a szenvedőnek, és meg kell próbálnia beolvasztani, asszimilálni a test rendszerébe. A gyógyszer gyógyító lényegének át kell járnia az egész testet. Sem a Siddhanthanak, sem a Vedanthának nincs hatalma rá, hogy megsemmisítse az ember személyes hibáit és gyengeségeit. Ha teljes eredményt akarunk elérni, fel kell hagyni minden hamis és alacsonyrendű érzéssel és tettel, ahogy azt a Vedantha és a Siddhantha leírja. Aki így tesz, eléri célját. A meditáció sikerességének titka, egyedül a lelki gyakorló belső életének tisztaságában rejlik. A siker arányos azzal, hogy a lelki gyakorló a helyes viselkedésnek (Sanmarga) mekkora fontosságot tulajdonít. Mindenkinek joga és lehetősége van, hogy elérje a sikeresség e magas fokát. Ezt nem csöndben mondom, hanem hangosan hirdetem, hogy mindenütt meghallják. Ennek tudatában meditálj és haladj előre. Meditálj és fejlődj. Értsd meg az Isteni Lelket (Athma)! 1 2 3 4 >> Következő |
|
|
>> Kategória cikkeinek listája << Vissza a cikkek főoldalára |
|